Sziveri János: Áin és kábel

alvadt a bágyadt fény az este testén

kezdődik végre a testvérháború
időben jött - hisz velünk egykorú
megörököltük akár a refrént

hazavezérlő fegyelmük laza
a lélek ébenfa mázát szú eszi
s néhanapjainkat szebbé teszi
ha kinyiffan öcs báty fiú vagy apa

a testiség és testvériség között
benőtte (v)ágyainkat a fű a gaz
lenne bár másként de így igaz:
a jellem ingre-gatyára vetkőzött

Nagy bátran publikálom Márquez Bánatos kurváim emlékezete című könyvéről szóló elemzésemet, és kritikámat. Gondolom, sokan olvasták a könyvet, vagy ha nem, akkor olvassák el! Érdemes.
 

     Gabriel García Márquez 1928. március 6-án született. Teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez kolumbiai író, újságíró, kiadó és politikai aktivista. Élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában töltötte; jelenleg Mexikóvárosban él. 
     Utolsó, 2004-ben megjelent könyvét -mint Márquez legtöbb regényét- Székács Vera fordította, melynek eredeti címe Memoria Delle Mie Puttane Tristi.
     A Magvető Kiadó kiadásában olvastam, és nagyon megtetszett a borító.
     Érdekes egy olyan könyvet olvasni, amiben az elbeszélő nagyon elszánt, meg van győződve a gondolkodásának helyességéről, és esetleg mi, olvasók az elbeszélővel teljesen ellentétesen gondolkodunk, vagy elítéljük a világnézetét. Én ezzel a regénnyel kapcsolatban így éreztem. Nem tudtam megérteni a beszélő érzéseinek valódiságát, mert bennem volt egy olyan érzés, hogy az, aki életében rengeteg nővel volt együtt, de mind prostituált volt, 90 éves korában pedig egy szűz kamaszlánnyal akart együtt tölteni egy „szenvedélyes éjszakát”, az nem lehet teljesen normális. Szerintem ez az ember beteg, őrült. Éppen ezért olvastam rémülettel, bizalmatlanul a könyvet. Folyton féltem, mikor jön már valami undorító, részletező leírás egy-egy kalandjáról. De szerencsémre ilyenek nem szerepelnek a könyvben. Volt benne pár rész, amikor vulgáris kifejezéseket használt, vagy teljesen hétköznapi szavakkal írta le abberációit. A cím alapján ennél durvábbra, perverzebbre számítottam, és végül is örültem, hogy tévedtem.
          A főszereplő életvitlét elítélem, elkorcsosult szexualitása undorít, a lányt nagyon sajnálom, maga a történet szomorú, kilátástalan, de a regény összességében nagyon tetszik. Az öregember 90 évesen lesz életében először szerelmes. Elképzelhetőnek tartom, hogy addig nem esett soha szerelembe, de nem értem, hogy várhatja el egy tizennégy éves lánytól, hogy viszonozza. Ha esetleg a lány sem normális, akkor még akár viszont is szeretheti, de az meg neki jelent élete végéig tartó szenvedést, hiszen a főszereplő nemsokára biztosan meg fog halni, legkésőbb 20 éven belül. Azután pedig egyedül hagyja a lányt. Nem néz a jövőbe a férfi, felelőtlen és önző. Egy párkapcsolat azért is fontos egy életben, mert segíti az embert a fejlődésben, az éretté válásban.         
          Delgadina sorsa nem egyedülálló. Sajnos a világon nagyon sok lány kerül ilyen helyzetbe: a családja szegény, nem tudnak megélni, éheznek, de a fiatal lány csinos, biztosíthatja a család megélését. A regényben nem sokat tudunk meg Delgadináról. Természetesen fél, mégiscsak egy aggastyán akarja elvenni a szüzességét, vagy legalábbis egy ágyban aludni vele. Azt viszont nem értem, hogy ha már elmegy prostituáltnak, akkor hogy mer bevenni altatót? Nem ezért fizet egy kuncsaft. De hát a regény főszereplője ezen nem háborodott fel. Számomra semmi pozitív tulajdonság nem derült ki a lányról, mindent a pénzért, a megélhetésért tett, még azt is, amikor lefeküdt azzal a férfival, és „megcsalta” 90 éves hódolóját. A könyv úgy végződik, hogy „hősünk” elhatározza, hogy együtt fog élni a lánnyal, szeretni fogják egymást, és szép életük lesz, de azt nem tudjuk meg, hogy Delgadina mit gondol erről. Egyedül Rosa Cabarcas mondatából gondolhatjuk így:

Amit akár el is hihetünk, de én nem hittem el. Nem értem, miért lehetne szerelmes belé, maximum hálás lehet, vagy megszerethette, de szerelem…
         A regény szerkesztése nem a megszokott. A párbeszédek néha beljebb és gondolatjellel kezdődnek, de a telefonbeszélgetések beleépülnek a szövegbe. Néha nem egyértelmű, ki mit mond, bonyolult. A nyelvezet egyszerű, hétköznapi, nem igazán szlenges, de néhol trágár. A könyv öt fejezetre van osztva; ezeknek nincs külön címük, csupán a sorszámuk.
         Az elbeszélő szereplői, a főszereplő meséli el történetét, akinek nevét nem tudjuk meg a regényben. Ez kissé zavaró volt, bár csak akkor vettem észre, hogy nem tudom a nevét, mikor ezt az elemzést elkezdtem írni. Ez csak olyankor fordulhat elő, amikor a főszereplő az elbeszélő. Korlátozott a tudása, nem lát bele az őt körülvevő emberekbe, se Delgadinába, csupán azt írja le, ő mit érez, és szerinte mit gondolnak róla az emberek.
         Én véltem némi mondanivalót felfedezni a regényben. Tanulságos az életünkben néha megállni, elgondolkozni, és végiggondolni, hogy vajon úgy éljük-e az életünket, ahogy azt szeretnénk, és ahogy azt helyesnek látjuk. Legrosszabb, ha a halálos ágyunkban döbbenünk rá, hogy az egész életünk tévedés volt. Ezenkívül még egy tanulság, bár kissé elcsépeltebb: nem szabad megfutamodni az igaz érzelmek elől, és mesterségessel (ez esetben a prostituáltak nyújtotta „szerelem”) helyettesíteni őket.

„Jaj, te bánatos bölcsem, az rendben van, hogy öreg vagy, de hülye azért ne legyél –mondta nevetve Rosa Cabarcas. – Ez a szegény gyerek fülig szerelmes beléd.”

 Értékelés:

Következő írásom egy nagyszerű regényről, a Virágot Algernonnak-ról szól, amit mindenkinek ajánlok. De ha valaki nem az a nagy olvasós, akkor legalább a filmet nézze, meg, mert az is készült belőle 1968-ban és 2000-ben.
Ezt az írást inkább azok olvassák, akik a könyvet is olvasták már, mert én inkább a vélményemet írom le, és elemzem. Ez nem egy könyvajánló, ahol semmi nem derül ki a könyv valódi tartalmáról.

           Én az Alexandra kiadó kiadásában olvastam a könyvet, Szepessy György fordításában. Évszámot nem találtam rajta. Az eredeti kiadás 1966-ben jelent meg Flowers for Algernon címmel.
            Nagyon érdekes, és rendhagyó könyv, több szempontból nézve is. Az elbeszélő szereplő, a főszereplő, Charlie meséli az egészet. Érzelmeit, gondolatait is leírja, így értékelés szempontjából természetesen értékelő, és egyáltalán nem semleges. A narrátor nem lát bele a többi szereplő agyába (pl. Algernonról se tudja sokáig, mi baja lehet), ezért az elbeszélő korlátozott kompetenciájú. Naplószerű bejegyzésekből áll a könyv, ezért nem mondhatnám retrospektívnak, mert annyira nem régi emlékeket oszt meg velünk Charlie hanem a közelmúltban történteket olvashatjuk. 
            A könyv, és a mondanivalója –már amennyiben jól értelmeztem – nagyon megfogott, és sokszor elgondolkoztatott. Bár az zavart, hogy a biológiai, genetikai vagy kémiai dolgokat nem igazán értettem. Mégiscsak egy lángelme írásait olvastam. Én meg, egy átlagember, hogy értsem meg? Bár szerintem ezzel a könyv legtöbb olvasója így lehet. Nagyon tetszettek azok az írói fogások, ahogy például a könyv elkezdődött. Charlie még nem tudott helyesen írni, mert az intelligenciahányadosa eléggé alacsony volt, és nem tudott megjegyezni hosszabb szavakat. Ezért az első 40 oldalt elég nehezen tudjuk csak olvasni, mert tele van helyesírási hibákkal, méghozzá eléggé zavaró hibákkal (j-ly), és még az írásjelek is hiányoznak belőle. Szerintem nagyon érdekes azt látni, hogy hogyan fejlődik valakinek a helyesírása. Charlie-nak fejlődött a helyesírása, és csodálkozott az addigi hibáin. Annyira gyerekes volt –jelen esetben pozitívan értem, hogy gyerekes-, és szeretetre méltó volt: megismerte az írásjeleket, és használni kezdte. Csak nem úgy, ahogy kell. Az olvasó már itt megkedvelhette Charliet. Én úgy vagyok a könyvekkel, hogy ha valaki nagyon dicséri nekem, vagy meséli, hogy ő mennyit sírt rajta, és hasonlók, akkor általában nekem nem szokott annyira tetszeni, és sírni se szoktam rajta. Ezt nem direkt teszem, ez így van. De ezzel a könyvvel szerencsére fordítva volt. Halottam róla nagyon jó kritikákat, és nekem is nagyon tetszett. Az első rész, aminél kicsit elhomályosodott a szemem, az a rész volt, amikor Charlie a jelenlegi, és gyerekkori „barátairól” mesél, hogy mennyire kedvesek voltak vele mindig, milyen jókat nevettek vele (igazból rajta), mennyire szerették. De még rosszabb volt, mikor rájött az igazságra. Ez biztosan borzalmas dolog lehet. Mikor az ember bízik valakiben, és szereti, és akkor kiderül, hogy a másik csak kinevette őt, olyan beteges vágyait élte ki rajta, mint a szadizmus, vagy mások megalázásának élvezete. De voltak kedves emberek, akik jól bántak vele, mikor még gyengeelméjű volt. Ilyen volt például az apja, vagy Mr. Donner, és az orvosok, bár az utóbbiaktól nem meglepő, nekik ez a dolguk. 
            Nekem Charlie apja, Matt végig szimpatikus volt. Tudom, egyszerű lélek, valamennyire primitív is, és nemtörődöm alak. De pont ezért. Mindig megvédte Charliet, mert nem voltak előítéletei. Nem azért védte, mert a fia, hanem mert együtt érzett vele, sajnálta. Bár, ha igazán jó ember lett volna, akkor nem hagyta volna, hogy elvigyék. Igen, ez tőle is kegyetlenség volt, de még mindig jobb volt, mint Charlie anyja. Meg is tudom érteni Mattet, amiért elhagyta Roset, én se bírtam volna egy ilyen érzéketlen, gonosz, sznob nővel együtt élni. Szerintem nem mentség, hogy beteg volt, mármint az elméje volt beteg, mivel szerintem csak később őrült meg. Mindenesetre a könyv végén, mikor Charlie elmegy hozzá, és látjuk, mennyire rossz körülmények között élnek, és mennyire beteg az asszony, én megsajnáltam.  Ő is tudta, hogy rosszat tesz, mikor elvitette Charliet, de ha nagyon akarjuk, meg lehet érteni.  
             A pékségben dolgozók, Joe Carp, Gimpy és Frank érdekes emberek. Mikor Charlie beteg, bántják, megalázzák, viccelődnek vele. Aztán, ahogy egyre okosabb lesz, félni kezdenek tőle, ők érzik magukat megalázottnak, mert Charlie okosabb. Aztán elűzik a pékségből. Viszont mikor Charlie újra buta lesz, és visszamegy a pékműhelybe, és egy új dolgozó bántja, Joe Carp (aki mindig a leggonoszabb volt vele), a többiek mellé állnak, és megvédik. Ez nekem nagyon fura fordulat volt. Utána a többi dolgozóval megbeszéli, hogy ha Charlie-nak bármi baja van, csak szóljon nekik, ők segítenek. Szerintem ez a rész is nagyon megható. Annyira képesek az emberek a változásra. Nem is hinnénk. Pedig Gimpy nem is makulátlan lélek, nem tisztességes, sőt, mondhatni csaló. És mégis, a szíve a helyén van, legalábbis a végére rendbe jön... Végül is ők szerették a buta Charliet. Segítőkész volt, kedves, aranyos, és gyermekded. De az okos Charlie-val nem tudtak mit kezdeni. Ezt meg is értem. Ha most egy osztályba járnék egy lángelmével, aki olyanokat beszél, amikről fogalmam sincs, én se szeretném. Azt hiszem.
            Norma is egy fura szereplő. Gyermekkorában elkényeztetett, önző gyerek volt, aki tele volt előítéletekkel. Féltékeny volt a bátyjára, Charlie-ra, mert vele többet foglalkoztak a szüleik. Pedig ez nem is volt igaz. Sokat foglalkoztak Charlie-val a betegsége miatt, de Norma volt az anyjuk kedvence. Sokszor bántotta Norma a bátyját, ha nem is fizikailag. Nemegyszer miatta verte el az anyja. Mégis, mikor Charlie meglátogatja őket, a könyv vége felé, addigra már nem emlékszik ezekre. Teljesen szeretettel gondol a bátyjára, és semmilyen rossz emlék nem maradt meg benne. Charlie-val ellentétben. Norma bánja, amit tett. Őszintén bánja. De csak azért, mert az élet megtanította arra, amire az anyja nem volt képes. Ezért lett normális ember, az elkényeztetett kislányból gondoskodó nő lett, aki nem bírja el egyedül a terhét. Talán abban a nagy szeretetben, amit Charlie iránt tanúsított, benne volt az is, hogy kéne neki valaki, aki segít neki, mert az anyja őrületét nem bírja tovább. Sajnálatraméltó volt. Mert látta, hogy Charlie teljesen normális, és már beleélhette magát abba, hogy segít neki, és nem hagyja el. Ő nem tudhatta, hogy Charlie visszafejlődik. És akkor Charlie otthagyta őket. Szerintem nem volt olyan sok értelme ennek a látogatásnak. Meg akarta tudni, hogy miért történtek a dolgok. És a legrosszabb válaszokat kapta, azokat, amiktől a legjobban félt. Nem szerették, undorodtak tőle, ezért eltávolították Norma közeléből, aki szintén nem szerette. Az mindegy, hogy azóta megváltoztak.  
            Alice. Nem is tudom, mennyire volt szimpatikus nekem Alice, de nagyon drukkoltam Charlie-nak és neki, hogy végre… sikerüljenek a dolgok. Azt nem értem, hogy ha Alice abba a Charlie-ba szeretett bele, aki buta volt, de kedves, aranyos, nagylelkű, stb., akkor hogy szerethette akkor is, mikor már teljesen az ellentéte volt egykori önmagának? Hiszen az tényleg igaz, hogy Charlie beképzeltté, arrogánssá vált. Jó persze, a szerelem mindent legyőz. Egyébként sokszor sajnáltam Alicet. Mikor Charlie kiabált vele, visszautasította, vagy agyilag kezdte túlszárnyalni. Fura érzés lehet, ha egy ember, aki eddig sokkal butább volt nálam, egyszer csak lángelme lesz, és amiket én mondok, már azt is közhelyeknek, sületlenségnek tartja. De Alice nem volt önző, őt az nem zavarta, hogy Charlie okosabb nála. Illetve, zavarta, mert nem találták meg a közös hangot, nem tudtak jókat beszélgetni. De nem volt irigy Charlie eszére. Volt egy rész, mikor Alice-ra mérges voltam, pedig valószínűleg meg kellett volna értenem. Charlie: „Néhány hónap, hét, nap múlva – ki az ördög tudja? – visszamegyek a Warrenbe. Oda nem jöhet utánam." Alice: „Nem, és valószínűleg meg sem látogatom ott. Ha egyszer a Warrenben lesz, mindent megteszek, hogy elfelejtsem magát. Nem is fogom színlelni az ellenkezőjét. De amíg nem megy el, nincs értelme, hogy bármelyikünk egyedül legyen.”
            Hát ez elég kegyetlen volt tőle. Végtére is, Charlie szereti őt, nem? Én úgy gondoltam, hogy még akkor is szerette Alicet. Milyen lehet a szeretett nőtől ilyet hallani? Hogy soha többé nem fogja látni, miután bement a Warrenbe. Meg lehet érteni Alicet, hogy nem szeretné olyan állapotban látni Charliet, de más szempontból nem értem. Hiszen ő is szereti Charliet. Akkor hogy tudná elfelejteni? És Charlie még csak meg sem sértődött, megértette, és kész. Nekem a szívem szakadt volna meg. De Charlie…  
            Fay igazából csak arra volt jó hogy Charlie megtudja, milyen, ha az ember nem érez semmit sem egy nő iránt, de bármit megtehet vele. Bár szerintem később megszereti Fayt, ha nem is szerelemmel, de már közel áll a szerelemhez is ez az érzés. Fay egy olyan nő, aki hanyagnak, erősnek, nemtörődömnek akarja mutatni magát, de belül ő is egy érzékeny nő. Szerintem beleszeretett Charlie-ba, de nem tudott rajta kiigazodni, sőt, félni kezdett tőle. Meg lehet érteni a reakcióját, hogy zárt rakatott az ajtajára. Egyébként kedves nő volt, sokszor felvidította Charliet. 
            Mikor Charlie rájön, hogy a régi énje még benne lakik, és szeretné átvenni a hatalmat felette, az egy nagyon érdekes rész. Félelmetes... És az is, hogy előre tudja, hogy vissza fog fejlődni, sőt, talán lejjebb is, mint amiről elindult. Én ilyen gondolatokkal nem tudom, mit tettem volna. Bevallom, nem irigyeltem túlságosan Charliet, én ennyi észt nem tudtam volna kordában tartani. Nem lehetetett túl jó ennyire különbözni az (átlag)emberektől, de azért valjuk be, a villámolvasást szívesen eltanultuk volna tőle.
            Nemur professzor és dr. Strauss nekem nem voltak szimpatikusak. Az egyértelmű, hogy Charliet csak kihasználták, de mégiscsak ki kellett próbálniuk valakin. Nem is ez volt a bajom velük. Hanem, hogy nem segítettek Charlie-nak, mikor ő már lángelme volt. Nem segítettek neki beilleszkedni a társadalomba, és azt se mondták meg neki, hogyan próbálja meg kordában tartani az eszét. Algernonnal kegyetlenül bántak. Ők is jól tudták, hogy Algernon nem egy átlagos állat, mégis úgy bántak vele. Cseppet sem foglalkoztak vele. Mint ahogy Charlie-val sem. Jó, persze, rendszeresen megvizsgálták, terápiák voltak, de a lelkével nem foglalkoztak. Viszont Charlie-tól sem volt szép, hogy olyan nagyon lenézte őket, csak, mert ő lángelmeként okosabb volt náluk. Mérges volt rájuk, mert kipróbálták rajta a műtétet. De ha nem műtötték volna meg, nem tudták volna soha meg, hogy ez még nem elég jó, fejleszteni kell, és akkor Charlie nem írta volna meg az Algernon-Gordon effektus című jelentést. Az viszont szerintem is kegyetlen, gonosz, embertelen dolog volt, hogy Nemur-ék a saját teremtményüknek tekintették Charliet, mintha addig nem is létezett volna. Bár, van benne igazság, mert ez a Charlie egy másik Charlie volt, hiszen nem csak az agya, hanem a jelleme, érzései is megváltoztak. Nagyon sajnáltam olyankor Charliet, mikor arról mesélt a professzoroknak, vagy bárkinek, hogy benne van a régi Charlie, és vissza akarja venni a hatalmat, és ekkor őrültnek nézték. Mennyire hülyék tudnak lenni az emberek... Mert attól még, hogy sok minden megváltozott Charlie-ban, mindig őszinte maradt. Vagyis..., majdnem mindig. 
            Összegezve, nagyon szép könyv volt. Örülnék, ha lenne egyszer majd egy olyan szer, amivel okosabbá tehetik a gyengeelméjű embereket, de nem úgy, hogy ennyire megváltozzanak, és nem is kell lángelmévé tenni, csak a normálishoz hasonlóvá. 
             A mondanivalót mindenki le tudja vonni magának... Próbáljunk meg ezentúl nem undorral nézni a sérült emberekre. Ha segíteni nem is tudunk rajtuk, ne rontsunk a helyzetükön.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre is, ha olvastátok a könyvet, szóljatok hozzá!

Értékelés:

Első elemzésem, amit közzéteszek, Békés Pál egy rövid szövegéről szól. Olvassátok, és kritizáljátok! :)

Az eredeti szöveg:

Elemzésem:

A rövid történet, novella a Bélyeggyűjtemény című kötetben jelent meg, amiben 100 rövid történet olvasható, amelyek nagyjából száz-száz szóból állnak, és bélyegszerű rajzokkal vannak illusztrálva. Az író szerint:„a legfontosabb történetek végül is elférnek egy bélyeg hátán".
    Az írás rövid, de tömör és velős. A stílusa alapján első olvasásra olyan, mintha alapvető tényeket közölne, amik vagy igazak vagy nem, de semmi hozzáfűzés, semmi következtetés. De ha az ember elolvassa még egyszer, akkor már jobban érti, kezdi felfogni, és megijed, hogy vajon tényleg arra gondolt-e az író, mint amire ő rájött.
    Van egy ember, aki mint irodalomtanár, tiszteli más nemzet íróit, költőit, felnéz rájuk, olvassa a műveiket, de ő is csak egy ember. Ráadásul férfi, középkorú. Így, ha háború van, be kell vonulnia. A háborúban részt kell vennie, lőnie kell az ellenséges repülőket. Nem foglalkozhat azzal, hogy vajon kiket öl meg, és hogy akit megöl, az értékes ember-e, van-e családja, gyerekei. Vagy épp egy olyan valaki, akit ismerünk is valami alapján. Ez a tanár ismerte Saint-Exupéryt, biztosan olvasta pár művét, és ezek után le kellett lőnie. Valahonnan megtudhatta, hogy kit ölt meg. Ha hall egy nevet, ami számára nem ismerős, akkor is bűntudata lett volna egész életében, de így, hogy még ismerte is, megsemmisültnek érezhette magát, és úgy gondolhatta, hogy semmi értelme nincs az életének. Ha már ő a halálának okozója, akkor úgy érezte, tennie kell valamit az emlékéért, és a saját lelkiismeretéért. Ezért építette bele az írót a tantervbe, és később ezért tette érettségi tétellé.  
    "Az elég valószínűtlennek tűnik, hogy Saint-Exupéryt egy német gép lőtte volna le (annak ellenére, hogy egy német pilóta később ezt állította)." Igazából nem a tanár lőtte le Exupéryt, mégis úgy élte le az életét, hogy végig a gyilkosának hitte magát. De ez a mondanivalóján nem változtat. Hasonló tanmeséket olvashatunk más korokból, más háborúkból, egyszerű emberek szereplésével. Itt mégis egy híres embert használt fel Békés Pál, és nem véletlenül. Így még jobban felkelti a figyelmünket, még jobban elborzadunk. Hihetőbbé válik attól, hogy konkrét dátumokat, helység- és személyneveket említ. Nagyon hasonlít ez a kis történet a stílusa, a terjedelme, a szóhasználata miatt egy cikkre. Éppen ezért kelti fel az ember figyelmét. Az elbeszélő korlátozott kompetenciájú (nem mindentudó), narrációja semleges. Éppen ezért lepődtem meg azon, hogy a tanártól nem csak annyit idéz, amiben kiderül, hogy ő akkor és ott lelőtt valakit, amikor Saint-Exupéry meghalt. A végét a tanár szép, lírikus (rímelő) mondatával fejezi be: „Lőtte, amíg látta, lőtte amíg a lángoló gép beleveszett a kékbe, a tengerbe vagy az égbe.”