Lator László: Fa a sziklafalon 

 

Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva,
a kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!

 

Elemzésem:

A vers mindössze öt mondatból áll. Az első kettő kérdő mondat, a középső kijelentő, az utolsó kettő felkiáltó modalitású. Ez azt is jelentheti, hogy a beszélő eleinte bizonytalan, majd a végére megvilágosodik, és határozott lesz. A címben megjelenik a fa szó, ami már évszázadok óta egy fontos toposz a költészetben. A múltban több értelmezése volt, a fa, mint az élet, mint egy nemzet sorsának metaforája. Ebben a versben szerintem inkább a létezést szimbolizálja, vagyis közelebb áll a fa = élet értelmezéshez.
            Az én értelmezésemben a fa egy embert jelképez, aki egyedül van, árva, magányos, és gyenge. Már születésétől fogva gyenge volt, valóságos csoda, hogy felnőtt. És ahogy nőtt, és erősödött, - s rostjaiban hangtalan ekrazit halmozódik” -mind fizikailag, mind jellemileg, egyre bátrabbá, és erőszakosabbá vált, -„drótkeménnyé vadult gyökerei” - szívta magába az életet. Igazi emberré vált, aki magában hordozza a szenvedést és a gyönyört, hiszen kezében és eszében az erő. Maga a vers nagyra értékeli a létezést, azt hirdeti, hogy jobban kéne vigyáznunk önmagunkra, jobban meg kéne becsülnünk az életünket. Bibliai utalás is van a versben. Olyan, mintha a vízözön előtt, Noé nem egy bárkát épített volna, hanem felment volna egy nagyon magas hegy tetejére teljesen egyedül, és a víz mindent elpusztított volna, csakis ő maradt volna meg egyedül. Olyan, mint egy fa a sziklán. Ahol az életnek semmi jele, és semmi esélye a születésnek, ott ő sziklaszilárdan áll. 
            A költői képek annyira hatásosak, hogy azonnal meg is jelent előtte egy gyenge görbe férfi, és hirtelen Quasimodo, a Notre Dame-i toronyőr jutott eszembe. Ő is árva, szegény, magányos és görbe, púpos, mint ahogy ez a fa is „tarjagos daganatok, megcsökött, kificamodott tagok”, „szökőkút-ívű gally”. Mindketten élni akarnak, „mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki a nedvet, a sovány sókat”. Ráadásul, ahogy ott éli az életét a toronyban, ami –mint a hegy, amin a fa áll- magasan van, és besüt a nap, át a rózsaablakon („ragyogás”, „sistergő sugarak”). A kőmarkú pokol a szigorú bíró (Frollo) képében jelenik meg, és a könnyű űr pedig a vallásban. Szerintem ez a vers intertextuális kapcsolatban van Viktor Hugo A párizsiNotre Dame című művével.
            A vers minden sora tíz szótagos, rövid és hosszú szótagok váltakoznak benne, de rendszertelenül. A beszélő érzékenyen kezeli a fa sorsát, érzékelhető hogy fontos neki. Bár eleinte negatív jelzőket használ, (satnya, nagy hegek, tarjagos daganatok, nyomorékul), később a kifejlett fáról ezt írja egy nagyon szép megszemélyesítéssel kezdve: „kiált minden gyötrött gyökere-ága, mondhatatlan szépsége-árvasága!” Egyébként a vers tele van megszemélyesítésekkel, ha idéznék, a vers nagy részét leírhatnám. (De például: a szeszély bebörtönöz, a gally felesel, stb.)
            Nagyon szép allegóriák vannak a versben: szikla-szahara, sistergő sugarak. Lator szereti a kötőjeles szóösszetételeket, főleg azokat, amiket előtte még nemigen használtak, ilyen például a szökőkút ívű gally, a görcs- bogai. De az ellentéteket is így jelzi: kínnal-gyönyörrel, szépsége-árvasága. A versben nagyon sok ellentét van, a legszebb:
„A kőmarkú pokol s a könnyű űr közt remegő vezetékül feszül, melyben pillanatonként összecsap az üdvözült gyönyör s az iszonyat”
Ez valóban így van, az emberben folyton ellentétes gondolatok vannak, sokszor mond magának ellen az ember.

            A versben a szóhasználat kialakít egy olyan stílust, ami nagyon különleges, és mire hozzászokunk, hirtelen kirángat minket a beszélő olyan szavakkal, mint: hajszál-csövei, ekrazit, amik nem illenek bele a versben létrejött környezetbe.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.