Eddig nem sok drogos könyvet olvastam, pedig érdekel a téma (csak szemlélőként, nem fogyasztóként), az ilyen filmeket pedig nagy szeretettel falom (Candy, Rekviem egy álomért, stb.), mások nem tetszenek annyira (Trainspotting), de mégis megnézem mindet.

Tehát, amiket eddig olvastam a témakörben:
Don Winslow - A gandzsa urai, Barbár állatok (vagy új címén Vadállatok)
Aldous Huxley - Az érzékelés kapui (szörnyű volt)
Bret Easton Ellis - A nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai, Amerikai pszichó

Mit ajánlotok nekem? Mivel folytassam?

Legújabb kritikám egy jó kis drogháborús könyvről

Ez a rovat arról fog szólni, hogy milyen új kritikáim születtek. És erre azért van szükség, mert még mindig sokan (meglepően sokan!) látogatjátok ezt a blogomat, pedig már régóta nem írok ide, csak az újra.

Mostantól tehát jelzem itt is, ha írtam valamiről, és várom a hozzászólásokat ott! :)

Ezúttal Don Winslow könyvéről, A gandzsa urairól írtam, kattintsatok a linkre!

Nem elég, hogy évekkel ezelőtt átköltöztem a freeblogra, de most megint váltanom kellett, úgyhogy a legújabb helyem, ahogy remélhetőleg most már végleg maradok, ez lesz:


http://memmoir.blogspot.com

Fájdalmas búcsú

2009.10.29. 13:50

Kedves olvasóim (asszem most magamban beszélek)!

Nehezebben boldogulok ezzel a blog.hu-val, mint gondoltam. Nem jövünk ki egymással, többet veszekszünk, mint kéne. Szóval azt hiszem, dobom, és átpakolok mindent a freeblog.hu-ra, ahol http://www.memoir.freeblog.hu címen szintén megtaláltok mindent. Csak a kommenteket nem tudom, hogy tudnám átpakolni. És ez nagyon bánt. Ha van valakinek ötlete, plíz ossza meg. Nos, pár nap és a másik szájton minden ott lesz. :)

Takami Kósun : Battle Royale

 

            Ismét egy könyv, amit nem önszántamból olvastam el. És még mennyi ilyen lesz! Persze, kíváncsivá tett a borító, és az, amit hallottam róla, de japán hülyegyerekek öldökölnek… Ki kíváncsi erre? Szerintem legtöbben ezt, vagy hasonlókat gondolnak első ránézésre, főleg a felnőttek. De ne dőljünk be az előítéleteinknek! Ezt a könyvet muszáj elolvasni!

            Ugyanis ez nem egy egyszerű történet. Igen, az alapsztori az, hogy egy 42 fős osztály tanulóinak meg kell ölniük egymást egy játék, a Program keretein belül, ráadásul egy szigeten, mindentől elszigetelten, a nyakukban egy furcsa nyakörvvel, ami feszegetésre és szökési kísérletre robban. Folytathatnám még a felsorolást, hogy milyen szabályok uralkodnak ebben a „játékban”, milyen nehezítéseket találnak ki, és mindez milyen célból kerül megrendezésre évről-évre. De nem akarok poéngyilkos lenni, olvassátok el!
Rám nagyon nagy hatással volt a könyv, a rengeteg fordulat miatt, és a csattanók miatt, amiből nem csak egy volt benne.

Érdekes pszichológiai szemszögből is megfigyelni a történet szereplőit, hogy milyen változáson mennek át, és hogy mikre képesek egyesek a túlélésért.

           Még egy szó a filmről. Én még nem láttam, de nem is nagyon sietek ennek pótlásával, mivel eddig csak rosszakat hallottam róla. Véres, gagyi, agyatlan. Olyan, amilyennek a könyvet is gondoltam elsőre, és nem gondoltam arra, hogy pont ezért szeretem jobban a könyveket, mint a filmeket (habár nagy filmfaló vagyok): mert a film megmutat egy verziót, ami végleges, nem lehet rajta változtatni, de a könyv nyitott marad a képzelet számára, továbbgondolhatjuk, alakítgathatjuk a szereplőket, mindaddig, amíg tökéletesek nem lesznek a számunkra.

 

Idézet:

"Súja észrevette, hogy Noriko hallgat, és aggódott, hogy talán nem tudja őket követni, ezért megkérdezte:
– Te azt mondtad, ugye, hogy nem hallottál még rockot?
Noriko mosolygott, és megrázta a fejét.
– Szinte egyáltalán nem ismerem. Milyen zene?
Súja ránevetett.
– Csúcsszuper szövege van. Nehéz elmondani, de ezek a dalok a mi problémáinkról szólnak. Persze olyan is van, ami a szerelemről szól, de máskor politikáról, társadalomról, a hétköznapokról vagy magáról az életről énekelnek. Vannak a szavak, és van hozzájuk egy dallam meg egy ütem, amelyek valódi dalokká teszik őket. Például Springsteen azt énekli a Born to runban, hogy – Súja fejből idézte a dal végét – Együtt fogunk élni, Wendy, mi és a bánat / S szeretni foglak lelkem minden bolondságával / Egyszer majd, édes, valamikor odaérünk / Ahova mindig is tartottunk, és sétálhatunk a fényben / De addig is, csavargók vagyunk, bébi, menekülésre születtünk.
Azután azt mondta:
– Hát valami ilyesmi. – Majd a dallamával együtt fojtott hangon elénekelte az utolsó részt: But tramps like us, baby, we were born to run!
Norikóra pillantott, és így szólt:
– Egyszer majd meghallgatjuk együtt.
Noriko csak egy kicsit nyitotta nagyobbra a szemét, amikor bólintott. Normális esetben… lehet, hogy felragyogott volna az arca. De csak erőtlen mosollyal válaszolt. Súja maga is fáradt volt, ezért ez fel sem tűnt neki."

 

Értékelés:

Ken Follett : Tű a szénakazalban

 

Bevallom, anyukám nagyjából 14 éves korom óta rágta a fülem, hogy olvassam el ezt a könyvet. És van még pár második világháborús könyve, amit felíratott velem a listámra… Soha nem lesz nyugtom.

Visszatérve a Tűhöz, óriásit kellett csalódnom. Azt hittem, hogy egy háborús, harcolós-lövöldözős-atombombás (szerintem J) könyv lesz, aztán meg le se tudtam tenni.

A történet több szálon fut – meg kell jegyezzem, hogy ezt egyébként is nagyon szeretem -, egyik főszereplője egy profi német kém, akinek a személyisége nagyon összetett, másik oldalon áll egy angol rendőr és a vele együtt működő történész; ők próbálják elkapni Fabert, a német kémet. A cselekmény harmadik szálán pedig egy házaspár éli szerencsétlennek mondható életét egy kis szigeten, a külvilágtól már-már elszigetelten. Eddig egész egyszerűnek tűnik a történet, a kérdés, sikerül-e elkapni a németet, mielőtt még teljesíti küldetését? De itt még nem ér véget a sztori, ugyanis – ahogy az egy rendes regényhez illik, - a szálak egyszer csak összeérnek.

A könyv tehát nekem nagyon tetszett. Volt benne akció, romantika, még kevés humor is, engem mégis legjobban az író stílusa fogott meg. Nem ez volt az utolsó könyvem Ken Follett-től, tervezem még a Katedrálist is, ha már ekkora divat… (ettől még nem fogom elolvasni J.R.Ward vámpíros-erotikusos sorozatát, és azt hiszem, Csernus legújabb könyvét is kihagyom… Valahogy nem vonzanak ezek a mozgólépcső melletti plakátokon hirdetett sikerkönyvek.)

Mostanában be szoktam szerezni azoknak a könyveknek a filmadaptációit, amiket olvastam. De mielőtt még keresgélni kezdtem volna, szólt egy kedves ismerősöm, hogy a hétvégén adják az M2-n, így hát meg is néztem két nappal azután, hogy befejeztem a könyvet. Ha már a könyv ekkora csalódás volt, el kell árulnom, hogy a film is. Csak ez nem kellemes. Borzalmas volt a film.

                                1.          A könyvben végig arról volt szó, hogy milyen jóképű a Tű, vagyis Faber, ehhez képest a főszereplő a filmben Donald Sutherland volt, akiről nem akarok rosszakat mondani, de a tévé előtt háromból három nőnemű lény kérdezte, hogy ez az a jó pasi?

                                2.          Egyszerű és tipikus hiba: a film forgatókönyvének semmi köze nem volt a könyvhöz. Még a gyilkosságokat sem úgy követték el, kihagytak belőle egy egész cselekményszálat, de hát már hozzászoktam a rossz adaptációkhoz.

Ettől még úgy gondolom, érdemes volt megnézni, de lehetett volna jobbat is készíteni.

 

Kedvenc részem (a német nyelvről szóló értekezés miattJ):

 

„Most, hogy olyan közel volt hozzá, hogy kijusson Angliából, hirtelen fájdalmasan édesek lettek hazai emlékei. Egy csomó ostobaság is az eszébe jutott – például egy jó vastag kolbász, amelyet karikára lehet szeletelni; az, hogy odahaza jobb oldali a közlekedés, és valóban magasak a fák; de mindenelőtt az anyanyelve: a kifejezően pontos szavak, a kemény mássalhangzók és tisztán kiejtett magánhangzók és az igék, amelyeknek mindig a mellékmondatok végén kell lenniük, a mondanivaló tetőpontját és végleges befejezettségét jelentve.”

 

Értékelés:

Graham Greene

A szakítás

 

Ez volt az  első könyvem Graham Greene-től, és ahogy befejeztem, el is határoztam, hogy ez is lesz az utolsó, de végül KoF ajánlására elhatároztam, hogy nem adom fel, és fogok még Greene-t olvasni.
A szakítást mégis csak keveseknek ajánlanám. Talán azoknak, akik szeretnek elmélkedni, és egy-egy gondolatot, feltevést többször is át szoktak rágni. Meg azoknak, akiknek még nem egészen tiszta a vallási ientitásuk, és épp ezt keresik. Ja, és a nagyon durván féltékeny embereknek is ajánlom. Nekik tanulságos lehet ez a könyv. Hogy a papucs férjeket már ne is soroljam. Bár nekik szerintem ez a könyv se nyitná fel a szemüket. :)

A könyv tehát a második világháború alatt és után játszódik, és egy fájdalmas szerelemről szól. Ez férjes asszony és egy író viharos kapcsolata, ami hamar véget is ér, és bár mindketten a másikra vágynak, a sors, a véletlen, egy buta fogadalom, Isten, és egy betegség mégis közbeszól. Ez a könyv a szenvedésről, az elhivatottságról, a fanatizmusról, a szerelemről, a vágyról és a feltétlen szeretetről szól.


Így nem is hangzik rosszul... DE...(és innentől kicsit belemegyek a sztoriba, úgyhogy, aki el akarja olvasni, az ezt most hagyja ki!)
Nekem az volt a bajom a könyvvel, hogy rengeteg volt benne az ismétlés, több oldalon keresztül nem történt semmi, csak olyasmiről filozofált a főszereplő, amiről már a könyv elején is szó esett. Ezen kívül egyik szereplő se volt szimpatikus. A főszereplő, Maurice, azért nem, mert feleslegesen volt féltékeny, és túl sokat bénázott, ahelyett, hogy cselekedett volna. A férj, Henry valóban papucs volt, és nem volt képes megadni a feleségének, amit kellett volna, még a figyelmet sem. Sarah pedig... ő még szimpatikus is lett volna, hiszen nem tehetett róla, hogy fiatalon hozzáment egy szerencsétlen emberhez. Arról sem tehetett, hogy beleszeretett egy másik férfiba, aki viszontszerette őt. De a vallási fanatizmusát nem tudtam elfogadni.

Ja igen, még a filmről akartam írni. Na hát a filmet még nem láttam, ha lesz egy kis időm, megnézem és arról is írok. Azt tudom, hogy fantasztikus színészek játszanak benne (Ralph Fiennes, Julianne Moore), és port.hu-n nagyon jó értékelést kapott. Ha valaki látta, írja le, érdemes-e megnézni?

Sajnos nem tudok olyat idézni a könyvből, amit igazán szerettem volna, mert visszavittem a könyvtárba, pedig van benne pár "kedvenc" részem... :) De találtam a neten pár részt, így idézek a könyv elejéről: 

"Ha a gyûlölet nem nagyobb méretû szó, mint az emberi lény, vagyis alkalmazható akárkire: gyûlöltem Henryt - és gyûlöltem Sarah-t is, a feleségét. És ô is meggyûlölt engem (amik aznap este történtek - azután, gondolom, hamarosan), sôt biztos, hogy a feleségét is gyûlölte néha, és azt a valakit, akiben még akkor, szerencsére, nem hittünk. Ez itt tehát sokkal inkább a gyûlölet, mint a szerelem számadása, más szóval, ami kedvezôt elmondok Henryrôl vagy Sarah-ról, annak hinni lehet - elfogultságommal szembefordulva írok, mert szakmai büszkeségemet abban találom, hogy inkább a részleges igazságot közelítem meg, mint hogy hangot adjak részleges gyûlöletemnek."

Értékelés:

Axel Munthe : San Michele regénye

 

A nyáron Olaszországban jártam, a programot előre ismertem, és gondoltam, kulturálódom egy picit előre. Capri szigetén Anacapri városában található a San Michele villa, aminek meglátogatása volt az egyik célunk, így amikor egy kedves ismerősöm ezt a könyvet ajánlotta, érdeklődve neki is kezdtem.
Axel Munthe egy svéd származású párizsi orvos volt, hatalmas állatbarát és természetkedvelő. Bár eleinte a karrierjére koncentrált, mégis amikor először járt Capriban, és meglátta Tiberius császár kastélyának és egy kis kápolnának a romjait, megérezte, hogy az életét arra kell szentelnie, hogy felépítse a villáját a romokból és Caprin élje le életét. Ahhoz, hogy elérje élete célját, rengeteget kellett dolgoznia, ráadásul divatos orvosként, ami pedig soha nem akart lenni.
A könyv - bár nem egy klasszikus szépirodalmi mű, - engem nagyon megfogott. Kalandos, mesés, vicces, néha szomorú; nyári kikapcsolódásnak is kellemes, én mégis Bibliaként olvastam, és amikor végre ott voltam a villában, a gyünyürű kertben, a leírhatatlan kilátással, nem jutottam szavakhoz. A villa minden egyes részét ismertem, a kertben tudtam, melyik szobrot honnan szerezte, hova temette el állatait, és számoltam: csakugyan száz oszlopból áll-e a kápolnához vezető loggia?
Ez a kis regény egy életről szól - habár sokszor elrugaszkodik a valóságtól -, és a halálról, amivel mindig szembe kell néznünk, de félnünk nem szabad tőle.

  Értékelés:

Franz Kafka: A per

 

        Egy kicsit őrült, egy kicsit nevetséges, egy kicsit abszurd (vagy inkább nagyon), egy kicsit idegesítő és egy kicsit szórakoztató. Hogy miről van szó? Hát persze, hogy A perről. Szegény Kafka -bár megírta - nem akarta kiadni regényeit, mondta is legjobb barátjának, Max Brodnak, hogy égesse el őket, miután ő meghal, de Max nem volt szófogadó, 1 évvel Franz halála után kiadta A pert, már amit össze tudott bogarászni a töredékekből. Ugyanis A per nem teljes, a 9. fejezet például eléggé hiányos.

        A történet: Josef K.-t egyik reggel letartóztatják, és megkezdődik a per. Josef nem érti, mi folyik körülötte, nevetségesnek tartja az egész procedúrát, hiszen ő nem tett semmi rosszat. Vagy mégis? Ki tudja, mit jelent a bűn? Lehet, hogy mindenki vétkes? K. próbálja továbbélni az életét nyugodtan, nem foglalkozik a perrel, de aztán egy kedves rokona ráébreszti, hogy mégiscsak kéne valamit tennie, hiszen vád alá helyezték, és eljárás folyik ellene. K. innentől kezdve egyre többet foglalkozik a perrel, ügyvédet fogad, minden gondolata a per körül jár, de a bíróságról és a vádról nem sikerül megtudnia semmit... A befejezést viszont nem írom le, mindenki olvassa el... 

       Nem véletlenül vált A per a klasszikus irodalom, a világirodalmi kánon részévé, ez nem egy egyszerű könyv. Nem egy őrült agy szüleménye, bár elsőre ezt hihetnénk. A kiábrándultság, a fenyegetettség érzése szülte ezt a művet, aminek általános mondanivalóján kívül minden ember levonhat valami személyeset is akár.

        

Egy ideig szenvedés volt olvasni a könyvet, de megérte. Ha valaki elkezdi olvasni, annyit kérek tőle, hogy fejezze is be. Ne hagyja félbe! Bár sokszor vannak benne groteszk, szórakoztató jelenetek, általánosságban idegtépő, hogy a történet nem nagyon halad előre. Ennek ellenére én szeretem ezt a könyvet, több elemzést is olvastam róla, és bevallom, nem mindenre jöttem rá magamtól, ezért érdemes volt elolvasnom okos irodalmárok gondolatait. Összességében úgy gondolom, hogy A per egy nagyon intelligens ember alkotása, és igenis valós, létező dolgokról ír... abszurd módon. Várom a véleményeket a műről...

 

Értékelés:

 

Stephen

 

King -

 

Cujo

  
 

Végre eljött az az idő is, amikor Kingig is eljutottam. Végre kezd tágulni az a szűk látóköröm... Eddig szinte csak szépirodalmi könyveket olvastam, lenéztem a ponyvát. És még mindig így vagyok ezzel, másban tévedtem. A ponyva behatárolásában. Nem ismertem a határt a ponyva és a szépiordalom között. Bár bevallom, ezt még mindig nem tudom megállapítani, hogy pontosan hol is van. Egy másik kérdés is böki a csőrömet: Vajon a ponyva és a szórakoztató irodalom ugyanaz?

Na de hogy végre rátérjek a könyve, elolvastam a Cujo-t. Ez a könyv egy bernáthegyi kutyáról szól, egy hatalmas, jámbor kutyusról, aki odáig van a gazdájáért. De egyszer amikor a kertben egy nyulat kerget, és benéz azután egy lyukba, valami nagyon rossz történik. Megharapja egy denevér, és neki nagyon fáj. Telnek a napok, és neki egyre jobban fáj. A denevér veszett volt. Végigkövethetjük, ahogy egy szelíd háziállat általakul vérszomjas fenevaddá. De ha még csak ennyi lenne, egyszerű horrornak is mondhatnánk. De van valami plusz, valami hátborzongató, valami természetfölötti, amit eleinte csak egy kisgyerek érez: ez a kutya már nem egy kutya, hanem egy szörny. Egy igazi szörny a mesékből... Nagyon sokat tudnék még mesélni, de sajnos nem szabad. Elvenném az élvezetet. Izgalmas, megható, néhol vicces is, és félelmetes. Többektől is hallottam, hogy a könyv olvasása után egy ideig féltek a kutyáktól. Hát ez velem szerencsére nincs így. Bár azt nem merem határozottan állítani, hogy ha egy sötét sikátorban csak egy világító, véreres szemét látnám egy hatalmas kutyának, nem kapnék sokkot, és nem futnék világgá. :)

Azért vannak kifogásaim is a könyvvel, és kíváncsi vagyok, vajon felmerül-e ez King többi regényében is. Néhol ugyanis nagyon egyszerű volt, vagy túlságosan -sajnos muszáj megint ezt a szót használnom - ponyva. Máshol meg az zavart, hogy túl sokáig húzta az időt, pedig már tudtam, mi fog történni. Ezen kívül semmi más nem zavart.

Ami meg különösen tetszett, az a folytonos nézőpontváltozás volt. Szeretem az ilyen könyveket. Több szálon futott a cselekmény, és érdekes volt belelátni több - egymástól nagyon különböző - emberbe, a gondolataikba, érzéseikbe. Néha túljátszotta a "szerepet", amikor a nő félelmeiről beszélt, de azért így is nagyon profin volt megszerkesztve.
Ez a könyv '81-ben jelent meg először, és azóta számtalan kiadást megért. Többek között ezeket:



Ezen kívül film is készült belőle 1983-ban.

Szóval azt hiszem, ezt a könyvet nyugodtan ajánlhatom minden korosztálynak.

 

Idézet:

 
"Olyan arckifejezéssel nézett az asszonyra (lehet egy kutyának arckifejezése?, kérdezte magától Donna teljesen értelmetlenül), amelyben vegyülni látszott az elszánt szigor és a szánalom ...és Donnában ismét feltámadt az érzés, hogy szoros kötelék fűzi őket össze immár, s egyikük sem nyugszik meg, amíg minden ízében fel nem tárták a kettejük közti szörnyű kapcsolatot, és el nem jutnak valamiféle végső következtetésig."

 

Értékelés:  

Cserna-Szabó András : Puszibolt

 

Nem bírom ki, hogy ne írjak róla. Nagyon tetszett. Vicces, meghökkentő és teljesen abszurd. A Puszibolt egy novelláskötet, vagyis inkább novellaciklus, mert - állandó szereplők vannak a novellákban, többször is feltűnik ugyanaz a személy - a rövid történetek között gyakran semmi összefüggés nincs. Nekem azt mondták, hogy a végére teljesen össze fog állni a kép. Hát... nekem teljesen nem állt össze, de az igaz, hogy sok mindent a vége felé értettem meg. Hihetetlen sztorik perverz, beteg, csaló és nagyon fura emberekről. Azt hiszem, nem is mesélek tovább, hiszen nem is nagyon lehet. Ajánlom azoknak, akik szeretik a novellásköteteket (Bocaccio-Dekameron, Mikszáth-Tóth atyafiak, Jó palócok, Kosztolányi-Esti Kornél, stb), vagy azoknak akiknek élénk a fantáziájuk.

 

Kedvenc részlet:

 

"-Megették - jelentette Jácint ápoló másnap az éppen reggeliző igazgatónak. Az intézményvezető dupla adag tejfeles zsírral leöntöt, túróval és töpörtyűvel vastagon meghintett kálomista mennyországot fogyasztott, ahogy minden délelőtt.
-A Marit?
-Azt.
-Biztos? - kérdezte a direktor homlokát ráncolva. Elment az étvágya, eltolta maga elől a tányért.
-Az anyja szerint tegnap nem ment haza, elmenni senki nem látta. Néhány csontot és egy sötét napszemüveget találtam a sárga vödrükben.
-El kell tussolni! Nem lehet botrány.
-Értem.
-Beszarás. Se kezük, se lábuk, és ez már a harmadikeset...
-Két kezük van, direktor úr, három lábuk, még ha az egyik fa is, és nyolc szájuk, majdnem százötven foguk.
-Valságos szörnyeteg az a szoba.
-Csak megvédik magukat, direktor úr. Ahogy tudják. Jogos önvédelem. A medve se támad, csak ha veszélyben érzi magát. Ráadásul, mióta Ádám úr mesélt nekik arról, hogy Rómában gladiátorvért ittak a betegek és nyomorékok, hogy meggyógyuljanak és talpra álljanak, azóta újra felcsillant a lelkükben a remény.  A reménynél és a hitnél pedig nincs erősebb gyógyszer, ezt ön tudja a legjobban, direktor úr. De olyat még nem ettek, aki nem bántotta őket. Valljuk be, hogy a Lóri könyvtáros egy ősgeci volt, az Amál ápolónő pedig..."

 

Értékelés:

Bret Easton Ellis : A vonzás szabályai

 

Mint már írtam, eredetileg ezt a könyvet akartam elolvasni, amikor A nullánál is kevesebb a kezembe akadt. Örülök, hogy nem adtam fel, és végül megszereztem ezt is, és el is olvastam. Ugyanis sok mindenben különbözik az előbb említett könyvtől ez: narrációs technika, történet. De persze sokban hasonlítanak: mindkettő tele van droggal, bulikkal, önmagukat és szerelmüket kereső fiatalokkal, és természetesen rengeteg szexszel.

A három főpszereplő, Sean, Paul és Lauren egy szerelmi háromszöget alkot, amibe még sokan be szeretnének jutni, és van, aki kitörni akar belőle. A fiatalok nagy problémája, hogy akit szeretnek, az mindig mást szeret, pedig viszonzásra várnának. Sajnos itt se tudjuk annyira sajnálni a Sean-ba szerelmes Pault, vagy Seant, aki Laurent akarja csak, hiszen ha mélyebben megvizsgáljuk érzelmeiket, rájövünk, hogy nincs semmi alapja, és ha egyik este szerelmük nem ér rá, vagy összevesztek, pár perc alatt találnak mást, akivel szobára mehetnek. Ebből áll ez az életük. Világvége Bulikból, Szittyós Szerdákból és Dögös Dugós Partikból.

Nagyon fura hatással tud rám lenni Ellis. Megbotránkoztat, és miközben olvasom, folyton hangosan fujjolok, vagy "jézusomozok", és mégis. Nem bírom abbahagyni. Ez a könyv is magával ragadott. Szerintem százszor jobb volt A nullánál is kevesebbnél, ennek legalább volt értelme. Vagy legalábbis több. Tanulságos és szomorú egy történet. Mindenkinek ajánlom, főleg annak, aki azt képzeli, hogy amerikai fiatalnak milyen jó lehet lenni. Igen, talán túl jó... és azt se lehet bírni.

Ja, és pár szó a filmről. Eleinte még egészen ragaszkodik a könyvhöz, aztán már nagyon eltávolodik. Szóval nem könyvhű, az biztos, de ettől függetlenül nekem nagyon tetszett. Főleg a vágások miatt. Nem szoktam ezt figyelni, de ebben a filmben fantasztikus a kamerakezelés. A Pault alakító színész kicsit túljátssza, de a főszereplő Sean-t alakíto James Van Der Beek (Dawson és a haverok) viszont helyenként nagyon jó volt. A filmet is csak ajánlani tudom, de aki konzervatív, annak se a könyvet, se a filmet nem javaslom elolvasására / megnézére.   

 

"Kedvenc" részem:
 

"Szakítok Franklinnel. Meg is mondtam neki az este, mielőtt lefeküdtünk.
-Viccelsz? - kérdezte.
-Nem - mondtam.
-Be vagy tépve? - kérdezte.
-Nem mindegy? - mondtam. Aztán szexeltünk."

 

Értékelés:

 

Agatha Christie : Tíz kicsi néger

 

 

 Évekkel ezelőtt el akartam olvasni életem első krimijét, és természetesen Agatha Christie-t választottam. a könyvtárban megkerestem a könyveit, csak pár volt bent, így kiválasztottam a legszimpatikusabbat, azt hiszem, a címe Gyilkosság a paplakban volt. Miss Marple nyomozott benne, akiről akkor még nem tudtam, hogy nagyon nem fogom szeretni. Mint ahogy a mai napig nem szeretem Poirot, Columbot, és semmilyen nyomozót, akiről tévés sorozatot csináltak. Tehát kifogtam Agatha-tól egy -véleményem szerint - nagyon rossz könyvet, amire már nem is emlékszem.

        Erre most kezembe akadt végre a - talán - leghíresebb könyve, amit már ezren ajánlottak nekem, a Tíz kicsi néger. Tudtam, hogy nem az irodalmi értékét kell nézni, nem is volt ezzel gond. De féltem attól, hogy unalmas lesz, és egyértelmű. Hát óriásit tévedtem. Rémizgalmas volt, már a 30. oldaltól, egyszerűen nem bírtam letenni. Német órán, buszon, gyors ebéd közben is ezt olvastam... Egy nap alatt természetesen el is olvastam. Egy ilyet nem lehet sokáig húzni.

        Tíz nagyon különböző ember verődik össze egy szigeten, és akkor még nem tudják, hogy valamiben mégiscsak hasonlítanak egymásra. Elkezdődnek a gyilkosságok, de a szigeten senkit sem találnak. Most már biztos: a szigeten csak ők tízen vannak. És a gyilkos... köztük van. Egy őrült áll a gyilkosságok mögött. Vajon a többiek épeszűek egyáltalán? Vagy azok tudnak maradni ennyi borzalom, és gyanúsítgatás után?

        Ha valaki még nem olvasta, de most megjött a kedve, és elolvasná, tegye meg a kedvemért, amit én is tettem olvasás közben.

        Még az elején tippelje meg, ki lesz a gyilkos, és írja fel egy papirra. Aztán írja be ide kommentként, de a poént ne lője le, csak egy nevet írjon, hogy kit tippelt. Kíváncsi vagyok ugyanis. Nekem nem sikerült eltalálnom, hogy ki a gyilkos, és ez nagyon tetszett.
Most már én is felnézek Agatha-ra, mert szerintem ez egy remekmű. Aki ennyi fordulatot, meglepetést ki tud találni... Azért félelmetes ember lehetett Agatha... ha ő gyilkolt volna, az biztos, hogy nem jött volna rá senki. :)

Nem tudom, nem túl kockázatos-e ha idézek. Nem akarok semmilyen poént lelőni.

 

 

Azért egy rövidke idézet:

 

"A földszinten Rogers zavartan állt az ebédlőben.
Tágra nyílt szemmel mered a porcelánfigurákra az asztal közepén.

-Furcsa - dünnyögte. -Esküdni mernék rá, hogy tíz volt."

Értékelés:

Gabriel García Márquez : A szerelemről és más démonokról

 

Lehet, hogy már unalmas, hogy folyton Márquez-ről írok, de ha egyszer jó... Ez a könyv meg aztán pláne. Azt hinné az ember, hogy az első 3 oldalban már benne van a tartalom meg a lényeg, de ez nincs ám így. Nem kell megijedni, nem csak annyiból áll ez a könyv, ez a varázslatos történet, hogy egy 12 éves hosszú szőke hajú kislány áldozatául esik egy veszett kutyának, és a harapástól ő is veszetté válik... (vagy nem). Ez a történet ennél sokkal több. De azt hiszem, nem szabad sokat elárulnom a márkiról, a püspökről, a misztikát kedvelő orvosról vagy Cayetano Delaura atyáról. A szerelemről és más démonokról-t mindenkinek saját magának kell elolvasnia. :) Egyébként is kevesebb mint 200 oldal.

Szóval a könyvről... Gyönyörű, magával ragadó történet. Szerintem kicsit lassan indult be, és az eleje nem is tetszett. De körülbelül a felétől annyira izgalmas, úgy túlárad benne a feszültség, hogy nem bírjuk letenni addig, amig nem robban.

Ennél többet tényleg nem mondhatok, és egy idézet sem tudja megmutatni azt a hangulatot, azt az vadságot és gyengédséget, amelyeknek kettőse ebben a könyvben végig együtt uralkodik.

 

Kedvenc részeim:

 

"-Szeretném tudni, miért halmoz el így a kegyeivel - mondta az orvosnak.
-Mert mi, ateisták nem tudunk a papok nélkül élni - mondta Abrenuncio. - A páciensek csak a testüket bízzák ránk, a lelküket nem, és mi az ördöghöz hasonlóan azon mesterkedünk, hogy megkaparintsuk Istentől."

"Pár nap múlva a kislány azt kérdezte tőle, hogy hagyná-e magát megnyúzni érte, mint egy kecske. A férfi határozott igennel válaszolt. Sierva María elővette a konyhakést, és nekilátott, hogy szaván fogja Cayetanót. A férfi rémülten ugrott hátra, és a halálfélelemtől kilelte a hideg. - Te ne - mondta. - Te ne. - A kislány, aki majd szétpukkadt, úgy nevetett, megkérdezte, hogy miért ne, mire Cayetanó megmondta az igazat:
- Mert te igenis megteszed."

Értékelés:

 

Helen Fielding :

Bridget Jones naplója

 

 

         Soha nem gondoltam volna, hogy elolvasom ezt a könyvet. Nem azért, a film nagyon tetszett. Minimum tízszer láttam, és minden alkalommal jókat nevettem rajta, a második részt is láttam, azt is szeretem. Főleg azért tetszett nagyon mindkettő, mert imádom ha egy történetben vannak féltékenykedési jelenetek. Természetesen férfiak részéről. És ez a Bridget Jones filmekben nagyon jól van felépítve. Szóval ha valaki olvasott olyan könyvet, amiben jó kis féltékenykedési jelenetek vannak, az ajánljon nekem!!!

         Na tehát a könyvre visszatérve, azért olvastam el végül, mert kölcsönkaptam valakitől, akinek hasonló az ízlése az enyémhez, és nagyon ajánlotta. Hát nem csalódtam, mert a könyv is nagyon vicces, sőt, sok helyen viccesebb a filmnél. Meg sok részt kihagytak a könyvből, vagy átírták, ahogy ez szokás... Sokat nevettem a könyvön, szórakoztató volt, és Bridget nagyon elragadóan naív és sokszor buta volt, és ez tette olyan vonzóvá a könyvet. De sok bajom is van vele. Először is engem zavart, hogy Bridzs folyton a kefélni szót használta, pedig annyi kifejezés van ehelyett, amit használhatott volna, de ez így túl közönséges volt, nem tetszett. Aztán, nagyon önző volt Bridget, folyton csak magára gondolt, még akkor is, amikor félő volt, hogy a legjobb barátja eltűnt, és akkor is, amikor az anyját a rendőrség üldözte. Ráadásul végig panaszkodta a könyvet 58 kg-mal, hogy milyen kövér, mikor ez a súly nem olyan durva.
 

         Összegezve tehát, aranyos volt, vicces is, és szerintem tetszett is volna nagyon, ha nem láttam volna előtte a filmet. Életemben először ugyanis ki kell mondanom, hogy a könyvből készül film jobban tetszett.

 

Kedvenc részem:

 

     "Istenien megy a munka. Hogyhíjják Elena interjúja óta mintha egyszerűen nem bírnám rosszul csinálni.
-Gyerünk! Gyerünk! Rosemary West! -mondta éppen Richard Finch, bokszolóként égnek lökött öklökkel, amikor beléptem az irodába (igzság szerint kicsit késve, de ez mindenkivel megeshet). - Leszbikus erőszako áldozataiban gondolkodom, Jeanette Wintersonban gondolkodom, a Délután orvosában gondolkodom, abban gondolkodom, hogy mit csinálnak igazából a leszbikusok! Ez az! Mit csinálnak a leszbikusok az ágyban? - Hirtelen egyenesen rám nézett.
-Te tudod? - Mindenki engem bámult. - Gyerünk már, te örökösen elkéső Bridget! - ordította türelmetlenül. - Mit csinálnak igazából a leszbikusok az ágyban?
     Vettem egy mély lélegzetet. - Azt hiszem, inkább Darcy és Elisabeth filmvásznon kívüli románcával kellene foglalkoznunk.
     Lassan végigjártatta rajtam a tekintetét. - Briliáns - mondta tisztelettel. - Abszolúte kurvára briliáns! Oké. Kik játsszák Darcyt és Elisabethet? Gyerünk, gyerünk! - fenyegette öklével az ülésezőket.
-Colin Firth és Jennifer Ehle - mondtam.
-Te, drágám - mondta Richard az egyik mellemnek -, te egy abszolúte kibaszott lángelme vagy.
     Mindig reméltem, hogy előbb-utóbb kiderül a zsenialitásom, de azt sose hittem, hogy meg is fog történni velem - vagy a bal mellem."                

 

 

Értékelés:

 

 

Bret Easton Ellis : Nullánál is kevesebb

 

Eredetileg A vonzás szabályait szerettem volna elolvasni Ellistől, aztán meg az Amerikai pszichót, de ez volt bent a könyvtárban, és amikor hazavittem, a nővérem ujjongott, mert ő már olvasta. Szóval én is nekiláttam gyorsan. Könnyed, fiatalos stílusban íródott ez a könyv, de a tartalom... az már nem olyan könnyed. Nézni kellett volna az arcom, miközben olvastam: folyton undorodtam, be-becsuktam a szemem, hogy mégse lássam, ami történik, mintha filmet néztem volna, és egy gusztustalan rész jött volna.Igen, ez a könyv ilyen. Annyira erősek a képi elemek benne, hogy szinte látjuk magunk előtt a durva jeleneteket.

A történet amerikai fiatalokról szól, akiknek a szüleik rendezők, producerek, dúsgazdag emberek, akik nem foglalkoznak a gyerekeikkel, mégis elkényeztetik őket, de csak pénzzel. Ezeknek a fiataloknak már mindenük megvan, nincs szükségük semmire, unatkoznak, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Így hát eljárkálnak otthonról, kocsikáznak, esténként diszkókba mennek, cigiznek, isznak, és drogoznak.
Jódolgukban már azt se tudják, mit vegyenek be, mindent kipróbálnak. És akkor még a szerelmi szálakról nem is beszéltem. Ja, hogy erről nem is igazán tudok, mivel szerelem nincs nagyon a könyvben, de szex és mindenféle testiség, annál több. Ráadásul itt is az jön elő, ami a drogoknál - mindig újat akarnak: unják a szimpla férfi-nő kapcsolatokat, nincs kedvük tartóshoz sem. Így odáig jutnak, hogy minden este mással mennek el, és már mindegy, hogy Christie-nek vagy Fred-nek hívják az illetőt...

Talán egy szerelmi szál végighúzódik a könyvön, ez a főszereplő Clay és Blair szerelme, akik maguk sem tudják, mit éreznek, mit akarnak. Ezekből a fiatalokból már eltűnt minden erkölcs, minden szabály. Iskolába se járnak, undorodnak az élettől, teljesen nihilistává válnak.

Az elbeszélő tökéletesen ábrázolja ezt az életet, már szinte mi is úgy érezzük, hogy belekeveredtünk, és már nekünk is minden mindegy. Nekem tetszett a könyv, mindamellett hogy tele volt undorító erőszakról szóló részekkel, és kiábrándító volt a történet. Mégis úgy érzem, fontos mondanivalója van, és szerintem hasznos lenne, ha a fiatalok elolvasnák, és ha éreznek egy kis undort, idegenkednek a történettől, akkor talán nem válik belőlök is ilyen mindenbebeleszaró fiatalkorú felnőtt, és nem halnak meg 20 évesen AIDS-ben, vagy túladagolásban.

Sajna idézni nem tudok a könyből, mert már visszavittem a könyvtárba, de azt hiszem, inkább elrettentő lenne az idézet, mint vonzó....

 

Értékelés :

 

 

Paulo Coelho: Tizenegy perc

 

 

Coelho nagyon kedveltté vált mostanság. Folyton csak azt hallom, hogy tőle lehet a legszebbeket idézni, mert csodálatosan ír, és annyira szépek a történetei. Na, ha már ennyit hallottam róla, bementem egy könyvesboltba, és elolvastam az összes (magyarul az Athenaeum kiadónál megjelent) könyvének tartalmát, és kettő keltette fel az érdeklődésemet: a Tizenegy perc és a Veronika meg akar halni. Végül megvettem a Tizenegy percet.

 

El is olvastam két nap alatt, ezzel nem is volt gond, könnyen olvasható az egyszerű stílus miatt... meg mert rövidke könyv. A történet érdekes volt, és éppen ezért nehéz volt letenni a könyvet, de semmi egetrengető nem volt benne. 

Szép történet egy szerencsétlen, de vágyakkal teli lányról, aki pár szerelmi csalódás után elindul Brazília egy kisvárosából szerencsét próbálni a nagy városba, Rio de Janeiro-ba. Végül Svájcban köt ki, ahol táncosnői vagy modell karriert szeretne befutni, de senkit nem érdekel a sorsa, így (és még más okokból is) prostituált lesz belőle. Végigkövethetjük egy éven keresztül a gondolatait, érzéseit, tapasztalatait. Elhatározza, hogy összegyűjt valamennyi pénzt, majd hazamegy, vesz egy házat a szüleinek, földet magának, amin gazdálkodhat, és férjhez megy egy emberhez, akihez semmi nem fűzi, de a férfi legalább becsüli és imádja őt. De vajon sikerül megállnia a lejtőn? Nem tűnik el az ítélőképessége? És mit kezd a férfiakkal, akikkel megismerkedik?

Nekem összességében tetszett a sztori, de sem a stílus, sem a mondanivalója nem fogott meg. Ezen kívül még Az alkimistát olvastam tőle, és nálam van kölcsönben A zarándoklat is. Eddig úgy érzem, hogy túl nagy a felhajtás Coelho körül, de azért még talán elolvasom egy-két könyvét. Talán az a bajom vele, hogy túl sok a közhely, abban amit ír. Három szóval tudom leginkább jellemezni őt, vagyis inkább a stílusát: közhelyes, szájbarágós de izgalmas. (például Az alkimistában nagyon idegesített, hogy 4-5 oldalanként megismételte, amit az öreg királytól hallott... de a Tizenegy perc izgalmas volt.)

 

Az én véleményemmel ellentétben milliók rajonganak Coelho műveiért, és én nem akartam megsérteni senkit sem a bírálatommal, egyszerűen csak engem nem győzött meg.

A könyv elhíresült része a madár-nő hasonlat, ami valóban szép. Valamelyik nap pont láttam egy képet, és ez a rész jutott eszembe róla. Itt a kép. Akit érdekel az idézet, olvassa el a könyvet.

 

Kedvenc részem:

- Aki szerelmes, az mindig szeretkezik, akkor is, amikor éppen nem. Amikor a két test találkozik, az csak az utolsó csepp a pohárban. Együtt lehetnek órákig, vagy akár napokig. Elkezdhetik a táncot az egyik napon, és abbahagyhatják a másikon, vagy talán abba sem hagyják, mert annyira élvezik. És ennek semmi köze a tizenegy perchez.
- Mihez?
- Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Bocsáss meg. Nem tudom, mit beszélek.
- Én sem.

Értékelés:  

Gabriel García Márquez: Száz év magány

 

 

Évek óta hallom, hogy a Száz év magány milyen fantasztikus könyv, és nem szabad kihagyni. Olvastam Márqueztől az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, és a Bánatos kurváim emlékezetét. Előző izgalmas volt, és frappáns, a utóbbi bizarr, esetleg megbotránkoztató, de nem egy klasszis.

 

A harmadik könyv elolvasása utána merem mondani: Márqez stílusa meglehetősen sokszínű, minden könyve más, folyton meglepi az embert, és ez nagyon tetszik. A Száz év magány annyira szép történet, hogy nálam máris az első helyen szerepel az író könyvei között, de még rengeteg könyve van a listámon.

A könyv egy Macondó nevű faluról szól, a történet főként fiktív helyen játszódik. Ezt a helyet két fiatal (José Arcadio Buendía és felesége,Ursula) és még pár hozzájuk csatlakozó fiatal alapítja, és mi megismerhetjük az egész falu életét, de főképp a Buendía családot: az őket kínzó betegségeket, látomásokat, magányukat és szerelmeiket. Szerintem több mint 100 év történetét írja le Márquez, de ez nem biztos, senki sem tudhatja, mert Macondóban nem olyan fontos az idő. A Márquez-re jellemző perverzitás nem maradhat ki a ebből a könyvből se: természetesen a fiatal férfi éppen a saját anyjához vonzódik (akiről nem tudja, hogy rokona), a középkorú pedig egy kislányba szeret bele. És mégis, a Bánatos kurváim emlékezetével ellentétben itt valahogy nem tudok megbotránkozni, mert erősebb a perverzitásnál a szeretet, a vágy megjelenése.

 

Nagyjából a könyv felétől kezdve egyre fontosabbá válik a nagy titok, a pergamenek tartalma. Hogy fény derüljön erre a titokra, a szereplőknek száz évet, nekünk 200 oldalt kell várnunk, de ez a pár oldal semmiség ahhoz képest, hogy mennyi minden történik közben. Azt hiszem, mint ahogy az Márquez összes könyvéről, erről is elmondható: van mondanivalója, és a mesés elemek ellenére nagyon is igaz, amit benne olvashatunk. A befejezés itt is frappáns, már-már nevetséges, de nagyon kedves.

 

Megérte elolvasni, másoknak is ajánlom.

 

 

 

 

 

Kedvenc részt nem tudok idézni, de itt egy szép rész belőle:

"Azt a feltevést, hogy a szép Remediosban halálos erő lakozik, immár négy cáfolhatatlan tény támasztotta alá. Noha néhány nagyszájú férfi tetszelegve hangoztatta, hogy az életét is odaadná, csak egyetlen szerelmes éjszakát tölthessen ezzel a vérlázító nővel, valójában egyikük sem erőltette meg magát érte. Lehet, hogy a meghódításához is, a veszélyek távol tartásához is elegendő lett volna az az egyszerű és primitív érzés, amelynek a neve szerelem, de éppen ez az egy senkinek sem jutott az eszébe."

 

Értékelés:

 

J. D. Salinger: Zabhegyező

 

Végre eljutottam odáig, hogy elolvassam ezt a könyvet, amiről már annyit hallottam, ami olyan sokszor említődött meg könyvekben, filmekben, és hétköznapi beszélgetésekben.
Ez a könyv klasszikusnak számít, tehát ha valaki szeret olvasni, annak illik a Zabhegyezővel is megismerkednie.

Így gondoltam én is. Aztán elolvastam. Könnyed stílus, hétköznapi beszéd, ahogy Holden, a könyv főszereplője elmeséli nekünk azt a három napot, amit kirúgása után élt át. Ez már a negyedik iskola volt, ahonnan eltanácsolták. Ezalatt a három nap alatt nem mer hazamenni, ehelyett inkább szállodában száll meg, ahol jól át is verik, éjszakánként bárokba jár, és folyton keresi, kivel tölthetné el az időt. Az egyetlen ember, akivel meg tudja érteni magát, és akit igazán szeret, az a húga. Magányos. Az egész életét a magány jellemzi.

A könyv stílusa tehát szlenges, és elég rövid mű. Így hát gyorsan lehet olvasni, olyan, mintha egy haverod mesélné. Még mindig nem értem, miért számít klasszikusnak, miért ez a nagy felhajtás? Ha ez a könyv ma jelenne meg, azt mondanák rá, emo. De az biztos, hogy nem keltene nagy tetszést. Ugyanis a főszereplőnek mindennel baja van, semmi nem tetszik neki. Nagy hatással volt rá öccse halála, aki iránt odaadó testvéri szeretetet táplált. Érthető, hogy összetört, és fásult lett ezután a szörnyű eseményt után. De ez még mindig nem magyarázat az életstílusára.

Számomra végig antipatikus volt Holden, kivéve akkor, amikor a húgával beszélt. Ezek a jelenetek nagyon meghatóak voltak, viszont így még jobban idegesített Holden jelleme. Hiszen ha a húgával ennyire kedvesen, szeretetteljesen tud bánni, akkor honnan jön ez az undor az élet iránt, és miért határozza el tizenévesen, hogy minden rossz, és minden kegyetlen és mostoha, blablabla...?

A történetet Holden nekünk már egy elmegyógyintézetből írja. Sajnos hiába minden remény, amit az olvasó a főszereplő megtérése irányában még érez. A fiú nem jön rendbe.

Pesszimista történet, egy negatív szemléletű főszereplővel. Ez a regénye tökéletesen jellemzi Salingert, aki a Zabhegyező után visszavonult, többet nem írt, és a nyolcvanas évek óta interjút sem ad.

Összességében én csalódtam a könyvben, kicsit többre számítottam. De így is tetszett valamennyire a történet, bár sajnálom, hogy sokan példának tekintik Holden életstílusát.

Kedvenc részem:

"Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám."

Értékelés:

Ady Endre: Özvegy legények tánca

 

Szent György-nap éjén sipitók,
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.

Bolond és fehér valahány.
Lesik a szent, tavaszi Holdat.
Hopp-Sárit és Áve-Máriát
Váltva és bokázva dalolnak.

Khiméra asszony serege,
Buta valót öldös, ahol jár.
Kereszttel őket szent pap űzi
S bütykös bottal hájhasu polgár.

Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esnek hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.

Huhog lármájuk messzire,
Viszik a hírt gyors inu kémek:
»Hahó, a tisztelt romok között
Dőzsölnek az özvegy legények.«

S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.
Egy Lédát keres: reá-mered
S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.

Reggel hiába gyűl a nép,
Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
S egy-két bolond, verses papír-lap.

 

Elemzésem:

Az Ady Endre összes versei III. című gyűjteményben, amit Kispéter András és Koczkás Sándor szerkesztett, a következőt olvashatjuk: A szemtanú közvetlenségével számol be Bölöni a vers megalkotásának küzdelmes folyamatáról: „Ady a rendesnél nagyobb gonddal készült a versírásra. Sokat tépelődött, kínlódott, míg versét, az Özvegy legények táncá-t megírta. Nem láttam ilyen nehezen és töprengve dolgozni. Lédáéknál két-három estén is elvonult írni, s estéi áthúzódtak az éjszakába. Leheveredett a szoba padlójának szőnyegére. Maga elé állította a már elmaradhatatlan liter bort, és így dolgozott. Mikor elkészült, diadalmasan prezentálta versét, pedig sokszor kéziratait meg sem mutatta:
– Egy »nagy« verset írtam.
»Nagy« vers – szokta mondani, ha valamelyik versét a rendesnél többre értékelte. És igen jó szimattal tudta a nevezeteseket megérezni és kiválasztani. Most is így történt. Az Özvegy legények tánca kinőtt Ady versei sorából, és a készülő revü szerkesztőségében is feltűnést keltett.”  
            Ez a vers nem csak nagy, de nehéz is. Nehezen értelmezhető. A címben oximoron van, hiszen a legény nem lehet özvegy; érdekes kezdet. Elkezdődik a vers Szent György-napjával, (április 24.), amit a tavasz kezdetének tartanak sokan. A rómaiak ezen a napon ünnepelték a Paliliát, amikor a pásztorok a nyájat áthajtották az izzó parázson, aztán maguk is átfutottak rajta háromszor, hogy a boszorkányok rontását elkerüljék. Nekem már erről is a haláltánc jut eszembe, de ez a műfaj később konkrétan is megjelenik a versben.
„Szent György-napon három a tánc. Éjfélkor egy tátongó sírnak Mélyébe esnek hirtelenül, Hol rózsák és asszonyok nyílnak.” Már egy másik Ady-versben, a Lédával a bálban-ban is megjelent a haláltánc motívum, mint Arany János: Híd-avatás című versében, és Az ember tragédiájában.
            A vers a saját születésének történetét írja le. A legények táncolnak, szórakoznak, a népdalokat vallásos dalokkal vegyítik (nem érzik a határokat), majd megjelenik a görög mitológia egyik szörnye, a Khiméra. Ez egy háromfejű szörny, elöl oroszlán, középen kecske és hátul sárkány. Erről eszünkbe juthat Szent György nap névadója, Sárkányölő Szent György. A Khiméra megjelenése vihar, hajótörés és más szerencsétlenség előjele. Mire sikerült kikerülniük a szürke hétköznapok kötöttségéből, és mámorba kerülnek, meg is történik a tragédia, mind a sírba hullnak. Bár belehaltak, de a vers mégis kész:
 „Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon S egy-két bolond, verses papír-lap.”
            A versszakok sorainak szótagszáma állandó: 8 9 9 9. Ez csak egy helyen törik meg, de szerintem ez nem számít. Rengeteg alakzat, költői eszköz: inverzió („Kereszttel őket szent pap űzi”), rész-egész metonímia („gyors inu kémek”), alliteráció („bütykös bottal”), felsorolás („dalnak, bálnak, sírnak”). Az utolsó versszakban rengeteg kötőjeles szót használ, ezzel lassítja le a vers tempóját, ami addig egyre gyorsult, és gyorsult, elérte a csúcspontot, és végül „egy-két vér-csöpp”… Én szaggatottságot, lassulást érzékelek ebben. És az utolsó szintagma: verses papír-lap, a lényeg, amiből megtudjuk, hogy létrejött a vers. 
 

Lator László: Fa a sziklafalon 

 

Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva,
a kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!

 

Elemzésem:

A vers mindössze öt mondatból áll. Az első kettő kérdő mondat, a középső kijelentő, az utolsó kettő felkiáltó modalitású. Ez azt is jelentheti, hogy a beszélő eleinte bizonytalan, majd a végére megvilágosodik, és határozott lesz. A címben megjelenik a fa szó, ami már évszázadok óta egy fontos toposz a költészetben. A múltban több értelmezése volt, a fa, mint az élet, mint egy nemzet sorsának metaforája. Ebben a versben szerintem inkább a létezést szimbolizálja, vagyis közelebb áll a fa = élet értelmezéshez.
            Az én értelmezésemben a fa egy embert jelképez, aki egyedül van, árva, magányos, és gyenge. Már születésétől fogva gyenge volt, valóságos csoda, hogy felnőtt. És ahogy nőtt, és erősödött, - s rostjaiban hangtalan ekrazit halmozódik” -mind fizikailag, mind jellemileg, egyre bátrabbá, és erőszakosabbá vált, -„drótkeménnyé vadult gyökerei” - szívta magába az életet. Igazi emberré vált, aki magában hordozza a szenvedést és a gyönyört, hiszen kezében és eszében az erő. Maga a vers nagyra értékeli a létezést, azt hirdeti, hogy jobban kéne vigyáznunk önmagunkra, jobban meg kéne becsülnünk az életünket. Bibliai utalás is van a versben. Olyan, mintha a vízözön előtt, Noé nem egy bárkát épített volna, hanem felment volna egy nagyon magas hegy tetejére teljesen egyedül, és a víz mindent elpusztított volna, csakis ő maradt volna meg egyedül. Olyan, mint egy fa a sziklán. Ahol az életnek semmi jele, és semmi esélye a születésnek, ott ő sziklaszilárdan áll. 
            A költői képek annyira hatásosak, hogy azonnal meg is jelent előtte egy gyenge görbe férfi, és hirtelen Quasimodo, a Notre Dame-i toronyőr jutott eszembe. Ő is árva, szegény, magányos és görbe, púpos, mint ahogy ez a fa is „tarjagos daganatok, megcsökött, kificamodott tagok”, „szökőkút-ívű gally”. Mindketten élni akarnak, „mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki a nedvet, a sovány sókat”. Ráadásul, ahogy ott éli az életét a toronyban, ami –mint a hegy, amin a fa áll- magasan van, és besüt a nap, át a rózsaablakon („ragyogás”, „sistergő sugarak”). A kőmarkú pokol a szigorú bíró (Frollo) képében jelenik meg, és a könnyű űr pedig a vallásban. Szerintem ez a vers intertextuális kapcsolatban van Viktor Hugo A párizsiNotre Dame című művével.
            A vers minden sora tíz szótagos, rövid és hosszú szótagok váltakoznak benne, de rendszertelenül. A beszélő érzékenyen kezeli a fa sorsát, érzékelhető hogy fontos neki. Bár eleinte negatív jelzőket használ, (satnya, nagy hegek, tarjagos daganatok, nyomorékul), később a kifejlett fáról ezt írja egy nagyon szép megszemélyesítéssel kezdve: „kiált minden gyötrött gyökere-ága, mondhatatlan szépsége-árvasága!” Egyébként a vers tele van megszemélyesítésekkel, ha idéznék, a vers nagy részét leírhatnám. (De például: a szeszély bebörtönöz, a gally felesel, stb.)
            Nagyon szép allegóriák vannak a versben: szikla-szahara, sistergő sugarak. Lator szereti a kötőjeles szóösszetételeket, főleg azokat, amiket előtte még nemigen használtak, ilyen például a szökőkút ívű gally, a görcs- bogai. De az ellentéteket is így jelzi: kínnal-gyönyörrel, szépsége-árvasága. A versben nagyon sok ellentét van, a legszebb:
„A kőmarkú pokol s a könnyű űr közt remegő vezetékül feszül, melyben pillanatonként összecsap az üdvözült gyönyör s az iszonyat”
Ez valóban így van, az emberben folyton ellentétes gondolatok vannak, sokszor mond magának ellen az ember.

            A versben a szóhasználat kialakít egy olyan stílust, ami nagyon különleges, és mire hozzászokunk, hirtelen kirángat minket a beszélő olyan szavakkal, mint: hajszál-csövei, ekrazit, amik nem illenek bele a versben létrejött környezetbe.

Mikor meghallottam, hogy ez a kötet meg fog jelenni, alig vártam, hogy megvehessem. Tökéletes alkalom volt erre a Könyvhét, aminek alkalmával rengeteg új magyar könyvet adtak ki. Megvettem, beleolvastam, és megkönnyebbültem: nem csalódtam. Nagyon jó.
Természetes, hogy ezután dedikáltattam is az Egy kis XXI. századomat...

Egyébként a szerző régi ismerősöm, valamikor az őskorban egy osztályba jártunk két évig. Már akkor is egy zseni volt. Nem sokat változott. Profi fényképész, költő. És végre megjelenhetett az első önálló kötete.

A kötetben szereplő 120 vers hét ciklusba van besorolva:
Az értelemről, Az érzelemről, A vágyról, A lélekről, A családnak, Öt a művészetről.

Nem fecsegek tovább, íme egy kis ízelítő a fiatal költő kötetéből, a címadó vers:

Egy kis XXI. század

 

Már majdnem nyugodt vagyok,
s élvezem a zűrzavart...
majdnem érdekelnek a holnapok,
s a tegnap, mi felkavart.
De a ma nem...
...nem nézek a tetves újságba,
hogy lássam, hogyan gyűlölnek,
nem nézek rád sem, hiába
mindenhol nyoma vérnek,
a kezemen is...
A mocskos élet utcájára
egyeseknek vért köp szája,
mert keményen gyomorba vágta
a hazugság, s tolvaj társa
a gyávaság...
Színdarabot játszik háború és béke,
hol a legjobb jelenet a felvonás vége,
s míg jelmezt cserél a gyűlölet,
addig a béke színre léphet,
szünet vége...
Sarkon áll szajhamód a züllött jóság,
s árulja elhasznált, rongyos szerelmét,
míg ezernyi vevője testébe hág,
gyönyör közt falja rút-fertő keblét,
mi egykor tiszta volt... 

Sziasztok!

Úgy döntöttem az egyik írásomhoz fűzött kommentek alapján, hogy nyitok egy topicot, ahol ti fogtok könyveket ajánlani, nekem, egymásnak, és az összes olvasónak, aki ide téved. Mivel topicot igazából itt nem tudok nyitni, ezért ehhez a cikkhez szólhattok hozzá, és ide írhatjátok tippjeiteket, ötleteiteket, élményeiteket.

Gyerünk!

Egy fiatal, kezdő művész egyik versét fogom most elemezgetni. Szívesen fogadom a hozzászólásokat a kritikámhoz, és a szerző is szívesen fogadja a kommenteket írásához.
Értékelni nem tudom 10-es skálán. Talán, majd ha több kezdő költő versét is elemeztem, akkor tudom már mihez viszonyítani ezt a verset is.

 

 

Elemzésem:

A vers első sora kialakítja a vershelyzetet, és megjelenik a káosz, ami egy nagyon szép megszemélyesítésben teljesedik ki ("Szertefoszlott álmok lógnak a falon").
Ötös és hatodeles jambusokból áll, a sorok végén keresztrímek találhatók. A szerző jól megszerkesztette a verset. Ez a szerkesztettség, kötöttség mutathatja azt is, amit a beszélő "én" érez: a szabadság hiányát.
Előfordulnak a versben különleges, hangulatfestő képek, jelzők, metaforák, bár néhol kissé egyszerűbbek és elcsépeltebbek.
Ahhoz képest, amit az igék és melléknevek mutatnak, a lassúságot; a helyszínek nagyon gyorsan váltakoznak. Olyan, mintha a beszélő meg akarná nekünk mutatni, hogy mindenhol ugyanaz a helyzet: romos, piszkos, elhagyatott mindenhol a táj, a híd. Utopisztikus vers, természetesen negatívan. Erre az első versszak vége a legjobb példa, ami egyszerűen brutális, félelmetes képet mutat, akár csak egy thrillerben
:


"Megfáradt emberek ábránd nélkül jönnek
Sietve járnak, álmok híján gépként
Lelkük nem, csak elgyötört testük él még"

 

Rengeteg képpel jelenik meg az üresség, a hiány, a halál és a reménytelenség. Nem is sorolom a példákat, minden sorban fellelhetünk párat. A pesszimizmus csak úgy árad a versből, a vanitas-irodalomhoz hatását fedezhetjük fel benne.
Visszatérő kép a híd, és a híd lábáná történő dolgok. Már-már toposszá válik. De nem tudom, mit jelenthet... először néhány rajz van ott, és néma sor, aztán megszakadt álmok, és végül ecsetek, amiknek nem ismerhetjük a színeit. Nagyon rejtélyes, és misztikus.
Láthatjuk, hogy a vers első két sora még megjelenika versben. Ez a refrén-dolog nagyon szépen bontakozik ki. Az első három verszaknak az elején helyezkedik el, de az utolsó strófában, lezárásként a refrén variánsa van elrejtve. Az addig csak szétszórt írásnyomok mostanra megsárgultak, és a falra akasztott álmok sorban hullanak.
Vagyis eltelt sok idő, az első versszakok a múltat mutatják, az utolsó pedig a jelent, ez egy időszembesítő vers. A múltbeli helyzetet is negatív festéssel mutatta be, de a jelen még ennél is szörnyűbb. És nincs semmi jel arra, hogy ez változni fog. Jobb irányba.
Nem lepődök meg, ha az olvasók azt kérdezik magukban: Hogy lehet, hogy már 18 évesen ilyen reményvesztett, lemondó, és keserű egy költő? Mi lesz akkor 20 év múlva? Igazuk van, erre én sem tudom a választ, de szerintem ne adjuk fel; fogunk még ettől a tehetséges költőtől -,akinek egyelőre még titokban marad a neve - számos verset olvasni - legaábbis bízom benne -, és szinte biztos vagyok benne, hogy az optimista, mindig vidám emberek is megtalálják majd önmagukat ezekben a versekben.
Ha egy mondatban kéne összegeznem az olvasottakat, csak közhelyekkel tudnám leírni, hogy mennyire megfogott ez a vers

 

 

 

Szétszórt írásnyomok padlón, asztalon
Szertefoszlott álmok lógnak a falon
Szomorú szél kavarog hajnali porral
Fagyott virág feje csöndben földre koppan
Néhány rajz és néma sor egy híd lábán
Elázott lapok és kettétört állvány
Sivatagi felhő a londoni ködben
Megfáradt emberek ábránd nélkül jönnek
Sietve járnak, álmok híján gépként
Lelkük nem, csak elgyötört testük él még

Szétszórt írásnyomok padlón, asztalon
Szertefoszlott álmok lógnak a falon
Űrtől csapkod egy istállóajtó
Megviselt kantár pihen egy karón
Üres szobák, csupán asztal, szék és táblák
Papírdobozok armadája áll árván
Félbehagyott tervek, elromlott világ
Vég nélküli ének, elhervadt virág

Szétszórt írásnyomok padlón, asztalon
Szertefoszlott álmok lógnak a falon
Jeges testek éheznek távol
Híd lábánál megszakadt álmok
Elfeledett idők, emlékek vára
S híd lábánál ecsetek, tollak váza
Nem tudni meg az ecset színeit
Vagy a beszáradt tollak rímeit
Mert a testek mellett feladott tervek
És végleg mellőzött vágyak hevernek

Pók szövi be lassan a régi házat
Szétszakítja vihar, ellepi bánat
Megsárgult írásnyomok padlón, asztalon
Álmok képe hullik, nem marad a falon
Egy nap két testet dobnak egy gödörbe
Elásva az élet nyomát örökre

Parti Nagy Lajos 1953. október 12-én született Szekszárdon. A Tanárképző Főiskola után két évig könyvtárosként, majd hét éven keresztül a Jelenkor című folyóirat egyik szerkeztőjeként dolgozott. 1986 óta szabadfoglalkozású íróként él Budapesten. A nyolcvanas években tagja volt a JAK-füzetek szerkesztőbizottságának; 1987–88-ban a Magyar Írószövetség egyik titkára volt. 1991 és 1993 között a régi Magyar Napló versrovatát szerkesztette.

Parti Nagy Lajos segítőkész ember. Az ismeretlen, kezdő írónő, Sárbogárdi Jolán is azonnal segítséget nyert tőle. Elmesélte neki történetét, és az ötvenes éveiben járó művészúr lejegyezte mindezt. Meghatotta a történet és annyira figyelni akart gépelés közben, hogy szó szerint írt mindent, amit Jolán diktált. Csakhogy az "írónő" a helyesírásáról sem híres. Na de most már komolyodjunk meg! Minden bizonnyal Önök is hallottak már az újságárusoknál is kapható olcsó és vékony, puhafedeles szerelmes regényekről: a Júlia, Romána (stb.) sorozatról. Igeeen, ezek azok a történetek, amik mindig nagyjából ugyanarról szólnak, csak úgy csöpögnek a nyáltól, és mindig heppienddel végződnek. Na, hát ezeknek a paródiáját írta meg Parti Nagy.
    
Ha egy mondattal kéne összefoglalnom a könyvet, akkor az első sorát idézném: „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi." Műfaja habszódia. Már itt elgondolkodhatunk a könyv komolyságán. De beszéljenek helyettem a könyv sorai. Idéznék egy kicsit:

     A kisregény Margittay Edina (asszisztens) és Balajthy Dénes (ismert fiatal tévérendező) szerelmének bonyodalmairól szól, ami az ebédlőben kezdődik, a Mátrafüredi Rehabilitációs Szanatóriumban folytatódik, és a parkban ér véget.
     Ezt a könyvet inkább azoknak ajánlanám, akik szeretik a fárasztó, pihentagyú vicceket. És azoknak, akik nem félnek, hogy a helyesírásuk örökre eltűnik. P.N.L nem akart A test angyalával mély gondolatokat közölni, itt nem a mondanivalón van a hangsúly. Rövidke kis könyv, pár óra alatt könnyedén el tudjuk olvasni. Engem sok helyen megnevettetett, délutáni kikapcsolódásnak tökéletes volt.
 

 

Összességében magvas gondolatokkal telt-múlt a nyúlfarknyi" útvonal, melynek kövezetén Margittay Edina zavart lelke szárnyalt a Gerbaud felé. Többször eszébe ötlött" a gondolat, hogy a lekváros" táska finomabb, mint a legjobb cukrászdai sütemény, és ettől pír öntötte el..."

 

„Mintha csak rábólintana Döntésére, ebben a pillanatban megszólalt az elektromos harang hangja. Az ünnepelt szülei értkeztek meg általa..."

Értékelés: